A Szabadság Napja -- The Day of Freedom


A forradalom leverését követő évtizedekben az 1956-os eseményeket a pártállami hatalom ellenforradalomnak bélyegezte és elítélte, de a rendszerváltás során megváltozott az események hivatalos értékelése. 1989. október 23. óta ez a jeles nap kettős nemzeti ünnep Magyarországon: az 1956-os forradalom kitörésének napja és a Magyar Köztársaság 1989-es kikiáltásának napja, melyet az 1990. évi XXVIII. törvény iktatott a nemzeti ünnepek sorába. Az 1956-os események meghatározó szerepét a 2011-ben elfogadott Alaptörvény preambuluma is hangsúlyozza.

"1956 több volt, mint forradalom, mert nem a mennyiség, hanem a minőség forradalma is volt, nem felborította, hanem helyreállította a rendet, nem kizökkentette az idő járását, hanem éppen ellenkezőleg: visszazökkentette az eredeti járásába.

Az ünnep: a múltunk által ránk ruházott felelősség vállalása

Az emlékezés kötelesség. Az örökösök örök felelőssége. Mert a történelem természete ilyen: örökséget hagy, felelősséget rak a késői nemzedékek vállára. Ahogy Tamási Áron írja 1956-ról: „a kehely, amelyben magyarok vércseppjei szentelik meg az éltető italt, a világot arra inti, hogy nagyobb gonddal és tisztább lélekkel őrködjék az emberi lét méltósága fölött.” Az ünnep tehát nem más, mint a múltunk által ránk ruházott felelősség vállalása.

A halottak tisztelete a jelen és a jövő alapja

Nem véletlenül mondják: emberemlékezet óta mindig is a halottak tisztelete volt a jelen és a jövő alapja. Mert ez a tisztelet megtiltja az örökségük önkényes kezelését, arra kényszeríti az élőket, hogy az örökül hagyók által jóváhagyott célokat kövessék. Mi, késői magyarok tudjuk – mert megtanított bennünket a történelem arra –, hogy mit jelent ennek az örökségnek az önkényes kezelése, tudjuk hová vezet az előttünk járók által jóváhagyott célok feladása. Több mint három évtized kellett ahhoz, hogy az 1956-ban vérrel és verítékkel kivívott szabadságot 1990-ben visszaszerezzük. És végre megszabaduljunk a tékozlók bűnétől: az árulásukkal behívott szovjet csapatoktól, az idegen megszállástól.  Valóban, több mint három évtized kellett ahhoz, hogy ott folytassuk, ahol 1956 októberének végén álltunk: a szabad, független és reményteli jövő kapujában.

Mitől annyira különleges 1956 forradalma?

Nem tudom, elgondolkodtak-e már azon, hogy mitől annyira különleges 1956 forradalma? Mi teszi megkülönböztethetővé minden más eseménytől? Nos, mindenekelőtt az, hogy azokban az októberi napokban a jelent hirtelen maga alá temette a jövő, a mánál fontosabb lett a holnap. Így, ötvenkét esztendő távlatából is látszik, hogy a diktatúrával együtt megdőlt az a mindenkin elhatalmasodó érzés is – amit az elnyomó rendszer tulajdonságaként Orwell találóan így fogalmazott meg –, hogy „a történelem nyugvópontra jutott. Már csak az örök jelen létezik, amelyben a pártnak mindig igaza van”.

1956-ban kizökkentettük az idő járását az örök jelen állapotából

1956 októberének napjaiban valóban kimozdítottuk a diktatúra egy helyben ketyegő  óráját. Kizökkentettük az idő járását az örök jelen állapotából. De miért is annyira fontos ezt kihangsúlyoznunk?

Nincsen következmények nélküli világ

Azért, mert a diktatúra örök jelenében a hatalom önmagukat mindenhatónak gondoló birtokosai az idő uraiként viselkedtek: ahogy Orwell híres regényében – az 1984-ben – kézben tartották a jelent, igény szerint átírták a múltat, és így – gondolták – megszerezték a jövőt is. Mindent megengedtek maguknak és könnyelműen nem számoltak a következményekkel. Úgy a politikai gyilkosságok, mint a GULAG poklának, az ÁVÓ pincebörtöneinek, a padláslesöpréseknek a következményeivel. Jól jellemzi ezt Domokos István története, aki 1954-ben vette át a börtönben halálra kínzott édesapja személyes tárgyait. A szükséges aláírások után föltette azt az egyszerű kérdést a mellette álló pribéknek, hogy megtudhatná-e, miért volt az édesapja az ÁVH fogja? A pribék lekezelően csak annyit mondott: „Ami itt történt, azt maga soha nem fogja megtudni!” Tévedett. Igen, a kommunizmus Időurai tévedtek. 1956 októberében kizökkent az idő a diktatúra örök jelen állapotából: bebizonyosodott, mert bebizonyítottuk, hogy nincs következmények nélküli világ. A tettekkel el kell számolni.

1956: a felelősség, a rend forradalma

Ezért túlzás nélkül kimondhatjuk: aligha van a közelmúltunknak olyan darabja, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit. Nem véletlen, hogy a forradalmat az első perctől kezdve becsmérlő, majd vérbe fojtó és sárba tipró hatalom éppen ezt a felelősségérzetet vitatta a leghangosabban. Vitatta, amikor „megtévesztett és félrevezetett fiatalokról” beszélt a rádió hullámhosszain a forradalom első napjaiban, és hazudta, amikor „huligánoknak”, „vérengző csőcseléknek”, „hétpróbás fasiszta gazembereknek” nevezte a szabadságharcban részvevőket. Ezzel szemben az igazság az, hogy a jövő visszaszerzésével együtt a tettek következményeivel számoló világ is beköszöntött. Elég csak arra gondolnunk, hogy a forradalom alatt szinte valamennyi budapesti felkelőcsoport „különleges osztaga” azért járta a főváros utcáit, hogy összegyűjtse, és később bíróság elé állítsa a Rákosi-rendszer fő vétkeseinek tartott államvédelmistákat és pártfunkcionáriusokat. Csak a Maros utcában Szabó bácsiék – tudjuk –, összesen százötven foglyot őriztek, köztük olyan jelentős személyeket, mint Marosán György, Farkas Mihályné és a későbbi megtorlások három nyomozója: Kása Tibor, Sándor József századosok és Szalma József őrnagy. Önbíráskodásra mégsem került sor. Sőt! Az egyik ÁVH-s így emlékezik vissza fogva tartásának napjaira: „Behozták a vacsorát, sült húst, kenyeret, meg teát. Nem akartuk elfogadni, akkor belekóstoltak, hogy nincs megmérgezve, megehetjük nyugodtan.”

1956: több mint forradalom

„Nem voltak a magyar népnek sérelmei? Vagy nem érezte őket?” – kérdezhetjük Németh László szavaival. A választ pedig szintén Ő adja meg: „nem olvastuk a francia forradalom történetét. Nem tudtuk, hogy ilyenkor gyilkolni illik”. Hiszen – anélkül, hogy újrakezdenénk a fogalmi vitát arról, hogy 1956 forradalom volt-e vagy sem – fontos tudnunk, hogy 1956 a forradalom fő jellemzőjével nem rendelkezik. Ugyanis a szakirodalom szerint a forradalom lényegéhez tartozik a terror. Ahogy Francois Furet francia történész fogalmaz, a forradalmárok egyenlővé válnak vele, elválaszthatatlanok tőle, hiszen úgy hiszik, csakis a terror hozhatja majd egyszer létre a polgárok köztársaságát, teremtheti meg az új embert. A forradalmak mintájaként tekintett francia forradalomban csak Párizsban 2625-en estek áldozatul a nyaktilónak, a forradalmi törvényszékek munkájának, a „pokol hadoszlopok” művelte terror pedig tízezrével szedte az áldozatait a fegyvertelen lakosság körében. Vagy ahogy a forradalmár kiskátéját megvalósító szovjet szakirodalom írja: az igazi forradalmár minden kapcsolatot megszakít a közrenddel, az egész civilizált világgal, minden törvénnyel, illemmel, a világ társadalmi szokásaival és erkölcsi szabályaival. Mindennek könyörtelen ellensége, és csak azért él ebben a világban, hogy biztosan elpusztíthassa.

1956 tehát nem forradalom volt. Hiányzott belőle az intézményesített terror, a pesti forradalmárok pedig nemhogy nem szakítottak a civilizációval, a törvénnyel, az erkölccsel, hanem éppen ellenkezőleg: visszaállították azt, a kommunista civilizálatlanság, törvénytelenség, erkölcstelenség után. Ezért túlzás nélkül kimondhatjuk: aligha van a közelmúltunknak olyan darabja, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit.  Ezt az örökséget hagyta ránk, késői magyarokra 1956: soha ne higgyük el azt, hogy van következmények nélküli világ. Soha ne adjuk meg magunkat annak a nyomasztó érzésnek, hogy csak az örök jelen létezik, amelyben a pártnak mindig igaza van."

/részlet Miseta Attila, a PTE rektorának ünnepi beszédéből/

Idézetek:

„A történelem az, ami megtörtént, nem pedig az, amit szerettünk volna, hogy megtörténjen vagy legszívesebben elfelejtenénk. Ezért van szükség profi történészekre. De a történészeknek nem pusztán egymásnak kell írniuk, a történelem mindannyiunk számára alapvető.” (E. Hobsbawm)

„Mikor fordul egy nép kórjóslata aggasztóra? Amikor természetes szaporodása megáll, mondja a statisztikus. Amikor közügyei nem érdeklik többet, mondja az államférfi. Amikor szabadságáért gyáva fegyvert fogni, mondja a szabadsághős. Amikor múltját elveszíti, tesszük hozzá mi. Hát lehet a múltat is elveszíteni? Nem őrzi meg azt az írott emlékezet, a történelem? Valamit megőriz, csak mit? Adatokat nagyon sokféleképpen lehet csoportosítani. Följegyezhetnek rólam száz igazi tényt, s egy ellenségem mégis a leghazugabb élettörténetet készít belőle. Egy néppel is meg lehet ezt tenni. Mert egy néphez is sok múlt fabrikálható – de csak egy az, amelyik hozzá tartozik, amelyikből ösztönzést, tanulságot és lelket meríthet. Jaj neki, ha ebből kiforgatják.” (Németh László)

„Nem voltak a magyar népnek sérelmei? Vagy nem érezte őket? A válasz egyszerű. Ő nem olvasta, mint akik Széchenyi óta félnek tőle, a francia forradalom történetét. Nem tudta, hogy őneki ilyenkor gyilkolni illik. Gazdák és cselédek ugyanabban az erkölcsben éltek: az ősi paraszt és az újabb keresztény morált nem kezdte még ki a racionális emberirtásé… Ahhoz hosszú »eszmei« előkészítés kell, hogy a nép erős heveny fölindultság nélkül gyilkolni kezdjen…” (Németh László)

„Ha többé nem tisztelik az igazságot, vagy akár csak kicsit is csökken a becse, minden kétségessé lesz.” (Augustinus)

„Voltak nemzetek, melyeket a történelem arra kényszerített, hogy ravaszak, kegyetlenek, csalók, hódítók legyenek, ha élni akarnak. A magyar, nyilván minden erkölcsi meggondolás nélkül, szabadságra ítélte. Semmi büszkélkedni valónk vele, de ha felismertük, ehhez kell tartanunk magunkat. A testvértelen, mindenünnen kinézett, örökké elnyomatás ellen hadakozó nép magatartása szükségszerűen rokonul az elnyomatás ellen harcolók, a mindenkori szabadság-harcosok magatartásával. Mindig melléjük is álltunk, már a vallásháborúktól kezdve, és mindig el is buktunk, mert a szabadság természetéhez ritkán tartozik a győzelem; sajnos, nincs módunkban, hogy a leckékből okuljunk.” (Illyés Gyula)

- - - - - -

Örülök hogy magyar lehetek, szeretem a hazámat.

Tisztelettel emlékezem a múltra

Tiszta szívvel dolgozom a jelenben

Reménységgel imádkozok a jövőért.

Isten áldja Magyarországot!

'56 Él!

/Pintér Béla, dalszerző és zeneszerző, 2016/

Nekünk nem jutott más, csak a szürke ködbe burkolózó fák.

Idegen katonák zaja, nálunk az ávós fekete autón járt.

Pedig vártuk hogy új tavasz ébred és eljön a hosszú, forró nyár

De csak jéghideg tél jött és itt maradt 33 éven át.

Közben senki se' beszélt róla, tudod, nem volt szabad

Csak az emlékét őrizték azok a pesti tűzfalak.

De most itt vagyunk, emlékezünk.

Magyarok voltunk, magyarok leszünk.

Amíg szól a dal '56-ért, míg szívünk dobog, '56 él!

Ma már szólhat a dal a Corvin-közben lelőtt srácokért

És a kapualjakban névtelenül harcoló bátrakért

És az ezrekért, kikre börtön várt és súlyos büntetés

Mégis szembe néztek a tankokkal hisz létünk volt a tét.

Azok ott, szórták ránk az átkot, s közben éltették a pártot

Mi meg a jeltelen sírokra sose vihettünk virágot.

De most itt vagyunk....


- - - - - -




2 views0 comments

Recent Posts

See All